Az utolsó nap

Szerző: | szept 30, 2020 | 2 hozzászólás

Voltatok már úgy, hogy vártatok egy napot meg nem is? Amikor tudtátok, hogy valami fantasztikus fog veletek történni, de mégis úgy voltatok vele, hogy nem akarod, hogy eljöjjön, mert utána csak rosszabb lesz? Nekem ez a péntekem ez ilyen volt. Ez volt az a péntek, amikor biztosan tudtam, hogy jó ideig nem fogom látni történetem főszereplőjét, a kedves, elragadó diáklányt, aki oly sok új, vagy már-már elfeledett érzést hozott az életembe.

Gondolhatjátok, hogy előtte való este mennyire voltam “állapotban”. Természetesen beszéltünk este, mint mindig, de volt bennem egy olyan érzés, hogy nagyon akarom már, hogy reggel legyen, amikor ismét láthatom. Ezzel egyidőben persze a korábban említett félelemérzet is elkezdett szép csendben maga köré ölelni. Hagytam, hogy minden úgy történjen, ahogy annak történnie kell. Nem terveztem, nem eröltettem semmit. Egyszerűen csak érezni akartam, hogy ott van velem. Akartam, kellett, szükségem volt rá.

Aznap reggel

Nagyon régen keltem már ki úgy az ágyból, hogy be akarok menni dolgozni. Ezt azt hiszem már egyszer ecseteltem, de aznap reggel olyan szintű vágyat éreztem, hogy ismét ott üljek az irodában, ott legyek az asztalomnál. Tudjátok miért? Mert tudtam, hogy ha bemegyek, és visszaérek a reggeliből, Ő már ott fog rám várni, és elmondja azt a csodálatos mondatot, amit minden egyes reggel mondott: “Jó reggelt kívánok”. Ez nem csak afféle szimpla jól megszokott jó reggelt volt. A szemében látni lehetett, hogy most már neki is jó reggele van. Nem beszélve persze rólam, akinek az arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, vagy ahogy a kedves főszereplő szokta volt mondani az ” ezer wattos mosolyt”. Ebben azt hiszem tényleg van valami. Nagyon rikt az, amikor valaki tényleg úgy tudja kihozni belőlem a felhőtlen, gondtalan őszinte mosolyt, ahogy ez a lány tette. Mondjuk úgy, hogy egy évtizedben jó ha egyszer megtörténik. Nem tudok csak úgy mindenkire mosolyogni. Ahhoz el kell érni, hogy kialakuljon bennem az az érzés, amely akkor van, amikor meglátom azt a személyt, aki mellett történhet bármi, még atomrobbanás is, nem számít, mert vele vagyok.

Na ő pontosan ilyen. Úgy gondolom, hogy ha azt nézzük, hogy van az a karma nevű dolog, akkor én tehettem valami nagyon jót, mert az ő személyében egy kivételes embert találtam meg. Egy olyan embert, akivel tényleg őszintén tudok beszélni, és az ember egyszerűen csak vágyik arra, hogy vele legyen. Sosem gondoltam, hogy fogok még ilyet érezni, de ebből is látszik, hogy aki türelmes, az a végén megkapja a jutalmát.

EZ IS ÉRDEKELHET:  A pillanat, amikor besétált

Az a nap is úgy indult mint minden másik. Reggeli teendők, meetingek. Annyi különbséggel, hogy aznap délelőtt tényleg volt valami a levegőben, mert több időt kellett ezeken a meetingeken tölteni. Persze, hogy pont akkor, amikor az utolsó olyan napot élem meg, amikor utoljára láthatom őt. Azt hittem, hogy ez már nem lehet rosszabb, amikor kiderült, hogy mégis. Tudni kell, hogy az utolsó napon mebeszéltük, hogy együtt ebédelünk. Elhívtam, ezaz, micsoda izgalmak. Nem is lett volna ezzel semmi érdekes, hogy ha aznap nem hívnak el egy hosszas letározásra a raktárba. Természetesen 11 óra előtt, és nem is kevés dolgot. Azt hittem, hogy ott marom meg magam. Természetesen pörögtem mint a buszkerék, izgultam, hogy fogok-e tudni végezni ebédig. Tudnotok kell, hogy én mindig 12:20-kor megyek ki ebédelni egy baráti társasággal, de aznap természetesen jeleztem nekik, hogy nem fogok tudni menni, mert egy kivételes hölgy társaságában fogom tölteni az ebédidőmet.

Természetesen egy szavuk sem volt, de a piszkálódások (persze szigorúan csak pozitívak) mentek, aminek én kifejezetten örültem. Már 11:50-et mutatott az óra, amikor még nem láttam a végét a leltárnak. Főszereplőnk a területtel, ahol dolgozott, pontban délben indult volna ebédelni. Embert nem láttatok még úgy pörögni, ahogy én csináltam, hogy végezni tudjak délre. Mindent megtettem amit tudtam, de sajnos késtem. Én már fejben teljesen feladtam a dolgot. Hosszú idő után először voltam ideges, feszült, hogy nem tudom azzal tölteni a perceim akivel szeretném. Ennek ellenére azonban a hölgynek volt nagyon fantasztikus ötlete. Kitalálta, hogy egy excel feladattal még nincs kész, amit ő mindenképp szeretne még befejezni ebéd előtt, és időt kért, hogy megcsinálhassa. Gondolhatjátok, hogy mekkora feladat volt. Gyakorlatilag egy copy-paste majd mentés gomb, de azért egy precíz ember nem kapkod, odafigyel a részletekre, nem siet. Ő sem sietett. Mire én végeztem, addigra pont ő is be tudta fejezni az excel feladatot. Micsoda izgalmak, és mekkora véletlen. Mondanom sem kell, hogy akkor, abban a pillanatban madarat lehetett volna fogatni velem, hisz tudtam, hogy vele fogok majd menni ebédelni.

EZ IS ÉRDEKELHET:  A vízvezeték-szerelő varázspálcáját csőgörénynek hívják

Vele is mentem. Augusztus volt. Jó idő. Ragyogóan sütött a nap, mi pedig az étterem teraszán kettesben voltunk. Szerintem soha nem ettem még olyan lassan, mint akkor és nem azért, mert a kaja volt nagyon finom és szerettem volna kiélvezni az ízeket, hanem mert fikarcnyi idegesség jelent meg rajtam. Hogyne lettem volna, hiszen vele ebédeltem. Ilyen dolgokat hozott ki belőlem a hölgy. Nagyon jót beszélgettünk. Mivel péntek volt, így egy kicsit hosszabbra sikeredett az ebédidő. Én azonban minden egyes percben csak rá tudtam nézni, és csodáltam azt a bájos és elragadóan szép arcát, és a varázslatos szemeit, amibe ha belenéztem, teljesen elvesztem.

Miután visszamentünk az irodába, pillanatok alatt telt el máfél óra. Délután kettőre beszéltük meg, hogy beszélgetünk arról, hogy mi a helyzet, hogy érezzük magunkat stb. Tudjátok, kicsit szerettünk volna egyedül lenni. Erre természetesen volt lehetőségünk és éltünk is vele. Igazából csak 1 óra állt rendelkezésünkre, de azt gondoltam, hogy minden egyes percét ki akarom élvezni. Nem fogom hagyni, hogy akár egy másodperc is kárba menjen, vagy bárki megzavarjon. Természetesen beszélgettünk arról, hogy kinek mi a célja, ki hogy érzi magát, beszélgettünk célokról, vágyakról és ahogy beszélgettünk egyre közelebb kerültünk egymáshoz, amikor már csak centiméterek választottak el minket egymástól. Én mélyen néztem a szemébe. Mutatni akartam a tekintetemmel, hogy mennyire vágyom arra, hogy az a pár centi is eltünjön. Ahogy néztem azt vettem észre, hogy csökken a távolság. Egyre jobban csökken. És a végén ez 0-ra redukálódott. Egy másodperc alatt megtörtént az, amire már oly régen vágytam. A pillanat, amikor először éreztem az ajkával az ő ajkát, leírhatatlan volt. Egyszerre csodálatos, forró, érzéki. Amikor a csók tüzében összeolvadt az ajkunk, akkor megszűnt számomra az idő. Nem létezett. Mintha minden egy pillanat alatt megállt volna. Csak ő volt ott, én és a csókunk. Nem tudom meddig tartott az első csók, de mire felszeméltem belőle, azt sem tudtam hol vagyok. Most így belegondolva ismét újraélem azt a pillanatot, és varázslatos. Mint amikor Aladdin először csókolta meg Jázmint, vagy amikor Bell csókja hatására a szörnyetegből ismét ember lett. Férfi létemre egy Disney mesében találtam magam. Annyi különbséggel, hogy ez igazi volt. Valóságos. Nem csak elképzeltem, hogy milyen lehet mással átélni egy mesébe illő történetet. Én voltam az aki a mese szereplője volt és a nő, aki megihlette ezt a valódi, mégis mesébe illő eseménysorozatot.

EZ IS ÉRDEKELHET:  A vízvezeték-szerelő varázspálcáját csőgörénynek hívják

Azt hiszem, hogy az utolsó óra méltó befejezése volt annak az hónapnak, amit a sors nekünk szánt. Természetesen otthon maga voltam a letörtség. Péntek volt és jó idő. Én mégsem voltam boldog, mert tudtam, hogy nagyon sokáig biztosan nem láthatom. Azt sem tudtam, hogy mikor fogom legközelebb. Csak feküdtem, és arra tudtam gondolni, hogy mennyi minden történt. Mennyi mesés, csodálatos pillanatot éltem át vele, és ez hirtelen mind megszakadt. Vége lett.

– Nem lehet, hogy ez csak így véget írjen! – Gondoltam magamban. Aznap délután minden egyes perc, minden egyes gondolatom csak róla szólt. Olyan mélyen az elmémbe ásta magát, hogy tudtam: sosem fogom elfelejteni. De nem is akartam. Akartam, hogy megmaradjanak az emlékek. Akartam, hogy vissza tudjak gondolni azokra a varázslatos pillanatokra, amiket együtt éltünk meg. Olyan volt, mint egy sorozatnak a lezárása, aminek a végén a Credits zene alatt visszatekintenek a legjobb pillanatokra. Aznap délután, és még utána nagyon sokáig nekem minden szabad percem egy ilyen film volt, amiben a legjobb, legboldogabb pillanatok játszódtak le újra és újra.

Tudjátok azonban, hogy ebben az egészben mi volt a legszebb? Hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ez itt még közel sem ért véget!

Innen folytatjuk!

2 hozzászólás

  1. Névtelen

    Mit gondolsz elérted a célod a cikkel?

    Válasz
  2. Bégányi Zsolt

    Ha az a cél, hogy megirjam mennyire borzasztó volt úgy elengedni, hogy fogalmam sem volt róla mikor látom utoljára, és ezt tudtára adjam akkor szerintem igen.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.